|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Schöpflin Aladár 2003. december 10.Hiller István magyar kulturális miniszter rendelete értelmében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) a határon túli magyar irodalmat támogató új ösztöndíjrendszert hirdet meg jövő év januárjában. A Határon Túli Magyar Irodalmi Ösztöndíjak elnevezésű rendszer négy csoportban biztosít pályázási lehetőséget a Magyarországgal szomszédos országokban élő szerzők számára: a Székely János költészeti és drámaírói, a Gion Nándor prózaírói, a Schöpflin Aladár kritikai, illetve a Benedek Elek gyermekirodalmi kategóriában. Az ösztöndíjakat csoportonként négy szerző kaphatja meg, kivétel a költészeti-drámaírói kategória, amelyben hat személynek ítélik oda a támogatást. Az ösztöndíj összege szerzőnként havi hatvanezer forint, és tíz hónapos időtartamra ítélik oda. /Papp Attila Zsolt: Bővül a támogatás. = Krónika (Kolozsvár), dec. 10./2004. március 19.A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma új ösztöndíjakat alapított a határon túli magyar írók, irodalmárok részére. A tárca összesen 10 millió 800 ezer forintot oszt szét a sikerrel pályázók között. Egyénenként tíz hónapos futamidőre mintegy havi 60 ezer forintos összeget (9-10 millió lej) lehet elnyerni négy kategóriában, 6-4 alkotónak. Székely János ösztöndíjban a költészet és a drámaírás területén alkotó pályázók részesülhetnek (évente 6 fő), Gion Nándor ösztöndíjban a prózaírók (4 fő), Schöpflin Aladár ösztöndíjban az 1990 után megjelent határon túli magyar irodalmi művek értékelésével foglalkozó kritikusok (4 fő) és Benedek Elek ösztöndíjban az ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarab-írás területén alkotók (4 fő). A pályázatokat 11 fős kuratórium bírálja el, melynek elnöke dr. Ilia Mihály docens (Szegedi Tudományegyetem – Modern Magyar Irodalom Tanszék). /(Guther M. Ilona): Új ösztöndíjak íróknak, irodalmároknak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./2004. június 26.Jún. 24-én Kolozsváron bemutatták a Polis Könyvkiadónak az ünnepi könyvhéten szerepelt kiadványait, a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány jóvoltából. A Polis egyik új sorozata a Kettős tükörben. Az egykori Kortársunk sorozat mintájára kiadott könyvek eddigi köteteiben /Gellért Sándor: Kölcsey, Németh László: Széchenyi, valamint Szilágyi Domokos: Arany János/ a szerzők szeretettel és kritikával írnak az elődökről, szögezte le Szilágyi Júlia. A Polis Könyvkiadó 1998 óta magára vállalta Bánffy Miklós összes műveinek kiadását, ebben a sorozatban jelent meg most az Összes novellái című kötet. Kántor Lajos A kapu című, Széchenyi-díjjal kitüntetett memoárja családregényként, tényregényként is. Dávid Gyula ismertette a kiadó megjelenés előtt álló új köteteit. A Kettős tükörben sorozat újabb három darabja várható (Schöpflin Aladár: Ady, Féja Géza: Móricz Zsigmond, Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc), ezenkívül előkészületben van a Prospero könyvek első két kiadványa, ezek jeles színészekkel készített interjúkötetek, valamint Gaal György új kötete, amelyben a kolozsvári Rhédey-palota történetét dolgozza fel. /Sándor Boglárka Ágnes: Ünnepi könyvek a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./2004. június 30.A határon túli magyar írók és irodalmárok számára első alkalommal meghirdetett ösztöndíjpályázat nyerteseinek járó emléklapot jún. 29-én adta át Schneider Márta, a kulturális tárca helyettes államtitkára Budapesten. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az ösztöndíjjal a tehetséges fiatal határon túli magyar íróknak, irodalmároknak kíván támogatást nyújtani a pályakezdéshez, illetve – korosztálytól függetlenül – kedvező feltételeket teremteni a magas színvonalú alkotótevékenységhez – mondta a helyettes államtitkár. A Székely János költészeti és drámaíró ösztöndíjban évente hat személy részesülhet; felét a pályázat elbírálásakor a 30. életévüket még be nem töltött alkotók kapják. Elnyerte az ösztöndíjat Orbán János Dénes kolozsvári, Csehy Zoltán dunaszerdahelyi, Balla D. Károly ungvári, Danyi Zoltán zentai, Polgár Anikó dunaszerdahelyi és Hatházi András Attila kolozsvári alkotó. A Gion Nándor nevét viselő prózaírói ösztöndíjban évente négyen részesülhetnek. Az ösztöndíjak 50 százaléka a pályázat elbírálásakor a 30. életévüket be nem töltött írókat illeti meg. A támogatást Lovas Ildikó szabadkai, Láng Zsolt és Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi, valamint Szakmány György omoravicai (Vajdaság) író kapta. A Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjban az 1990-től kezdődően megjelent határon túli magyar irodalmi művek értékelésére nyerhető el támogatás. Évente négy kritikusi ösztöndíjat ítélnek oda. A Schöpflin Aladár kritikusi ösztöndíjat T. Szabó Levente kolozsvári, Németh Zoltán ipolybalogi (Felvidék), Szerbhorváth György kishegyesi (Vajdaság) és Selyem Zsuzsa kolozsvári pályázó nyerte el. Az ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarabíró Benedek Elek- ösztöndíjat szintén négy személynek ítélik oda. A támogatást Fekete Vince kézdivásárhelyi, Berniczky Éva ungvári, Beszédes István zentai és Z. Németh István csicsói (Felvidék) alkotó kapta. A tíz hónapra szóló ösztöndíj összege havonta bruttó 60 ezer forint. A kuratórium elnöke Ilia Mihály irodalomtörténész, tagjai között van például Kalász Márton (Magyar Írószövetség), C. Tóth János (Határon Túli Magyarok Hivatala), Hodossy Gyula (Szlovákiai Magyar Írók Társasága), Szálinger Balázs (Erdélyi Magyar Írók Ligája), valamint a kulturális tárca képviselői. A Csángó Kultúráért díjat az idén Pozsony Ferenc néprajztudós, egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke vehette át. Pozsony Ferenc 1991-től tanártársaival és diákjaival rendszeres alapkutatásokat végzett a moldvai csángóság körében, ezáltal Kolozsvárott a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában megteremtette a legnagyobb csángó archívumot. Tavaly hozta létre a zabolai Csángó Múzeumot. A csángók ügyének nemzetközi fórumokon történő képviseletéért tavaly egy finn asszony, Tytti Isohookana-Asunmaa vehette át a Csángó Kultúráért díjat. /Határon túli irodalmi ösztöndíjak átadása. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 30./2005. szeptember 10.Augusztus 13-án ünnepelte 77 születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó elnöke. Dávid Gyula könyvkiadót vezet, köteteket szerkeszt, eközben saját munkáira már alig jut ideje. Kolozsváron végezte az egyetemet, bejutott a Móricz Zsigmond Kollégiumba. Ebben az időben készültek az új középiskolai tankönyvek, őt bevonták a kollektívába. Az Irodalmi Könyvkiadó 1950 végén elkezdett kiépülni Kolozsváron Földes László vezetésével, odahívták és 1951 februárjától kezdve a kiadónak ő lett a szerkesztője. 1953-ban aspirantúrára felvételizett ösztöndíjas helyre. Dávid Gyulát hét év börtönbüntetésre ítélték, azt le is ülte. A börtön után a román irodalommal foglalkozhatott. Az irodalmi kapcsolatokat kutatta, így született meg a Találkozások című kötete. Közben megírta Jókai Mórnak az erdélyi tárgyú műveiről szóló monográfia-jellegű kötetét, 1972-ben pedig megjelent a Mikó Imrével közösen írt, híressé vált Petőfi Erdélyben című könyve. Ezután következett Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című tanulmánya. Időközben Balogh Edgártól megörökölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztését, ennek a harmadik kötetét már ő szerkesztette. Azóta megjelent a negyedik, és most már majdnem készen van az ötödik. Dávid Gyula tavaly elkezdte módszeresen gyűjteni a volt politikai elítéltek életrajzi adatait. Nagyon sokan vannak, akikről mindenki elfelejtkezik. Szeretne munkatársaival összeállítani egy kötetet, amely a Romániában elítélt, politikailag üldözött magyarok életrajzi adattára lenne. – A Polis Kiadó új sorozata a Prospero könyvek, az erdélyi magyar színészet nagyjairól szólnak. Lohinszky Loránddal készült az első könyv, utána jött Orosz Lujzáé. Készen van az Elekes Emmával készült beszélgetés. László Gerő nem érte meg, de az ő kötete is készen van, és már szerkesztésre vár a Vitályos Ildikóval készült interjú kézirata. A másik sorozat, szintén Demény Péter ötlete nyomán, a Kettős tükörben címet viseli. Olyan írói monográfiák vannak a sorozatban, amelyekben a szerző olyanformán írja meg egy-egy írónak az életét és az írói pályáját, hogy abban egy kicsit a saját élete is benne van. Megjelent már Gellért Sándor Kölcsey-könyve, Németh László Széchenyije, a harmadik pedig Szilágyi Domokos Kortársunk Arany János című munkája volt. Idén folytatódott Féja Géza Móricz Zsigmondjával, Schöpflin Aladár Adyjával, Németh Andornak 1944-ben írott és megjelent könyve József Attiláról. A legutolsó Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc költői helyzetei című könyve. /Köllő Katalin: Megpróbáltunk előre menekülni. Születésnapi beszélgetés Dávid Gyulával. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./2009. október 20.Zsúfolásig megtelt Kolozsváron az EMKE–Szabédi Emlékháza Kötő József: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). Közhasznú esmeretek tára című, a Polis Kiadó által megjelentetett könyve bemutatóján. Kötő József több mint négy évtizede foglalkozik az erdélyi magyar színjátszás titkainak feltárásával. Trianon után először 1929–1931-ben jelent meg Schöpflin Aladár szerkesztésében a Magyar Színművészeti Lexikon. Az 1967-ben kiadott Színművészeti Lexikonba egyetlen, az anyaország határain kívüli színész sem került be, mivel a szomszédos szocialista államokat nem lehetett megbántani azzal, hogy a területükön tevékenykedő színészeket magyar színészekként kezeljék – hangsúlyozta Dávid Gyula, majd tovább sorolta az erdélyi magyar színjátszásról szóló, adatgyűjtéssel foglalkozó könyveket. – Kötő József könyve mindezek mellett pótolhatatlan. Szűkebb korszakot fog át, de olyan forrásokat sikerült feltárnia, amelyek után eddig senki sem kutatott. Például a két világháború között az erdélyi magyar színjátszás román felügyelet alatt állt, s a román művészeti vezérfelügyelőség vezetője, Emil Isac minden évben kötelezte a magyar színtársulatokat, hogy leadják az ott tevékenykedő színészek nevét. Kötő Bukarestben erre a forrásra bukkant rá, s így sok, eddig ismeretlen adatot gyűjtött össze. /Nagy-Hintós Diana: „Legyünk büszkék arra, hogy színészek vagyunk” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2010. augusztus 10.Magyar színészet kisebbségi sorbanSzínészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak. Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet. A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó. Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár) 2011. szeptember 6.Határon túli irodalmi ösztöndíjpályázatA pályázat célja: A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (a továbbiakban: NEFMI) nyílt pályázatot hirdet a 2011. évre, határon túli magyar írók, irodalmárok részére, akik szépirodalmi, műfordítói vagy kritikai munkájukhoz kérnek támogatást. Az ösztöndíj célja, hogy a tehetséges fiatal határon túli magyar íróknak, irodalmároknak, műfordítóknak támogatást nyújtson a pályakezdéshez, illetve – korosztálytól függetlenül – kedvező feltételeket teremtsen a magas színvonalú alkotótevékenységhez. A pályázat pénzügyi forrása és keretösszege: A NEFMI XX. fejezet 20/5/18/2 Határon túli kulturális feladatok támogatása c. fejezeti kezelésű előirányzaton erre a célra elkülönített 10300000 Ft áll rendelkezésre, amely magában foglalja a pályázat lebonyolítási költségeit is. Ebből a lebonyolító szervezetet, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságát illető rész: 500000 Ft. A pályázók köre: A pályázaton kizárólag a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény hatálya alá tartozó országokban élő alkotók vehetnek részt. Pályázatot csak azon személyek nyújthatnak be, akik a Magyar Köztársaság államháztartása alrendszeréből (állami támogatás) az előző év(ek)ben biztosított, lejárt határidejű támogatással elszámoltak. Nem részesülhet támogatásban az a személy: • aki a korábbi év(ek)ben a Magyar Köztársaság államháztartása alrendszeréből kapott, lejárt határidejű támogatással nem számolt el, azt nem a célnak megfelelően használta fel, illetve az elszámolást a támogató egyéb tartalmi, formai problémák, hiányosságok miatt nem fogadta el; • a támogatás iránt kérelmében valótlan vagy megtévesztő adatokat szolgáltatott; • nem tett eleget valamely, az elbírálást érintő jogszabályi kötelezettségének. Egyéb információk: • A támogatás igényléséhez saját forrás igazolása nem szükséges. • A pályázaton elnyert ösztöndíj előfinanszírozás keretében nyújtott vissza nem térítendő támogatás. • Az ösztöndíj bruttó összege 2011-ben maximum 700000 Ft/fő. • A kiírásban meghatározott életkori arányoktól az értékelő bizottság kizárólag abban az esetben térhet el, ha azt a pályázatok színvonala különösen indokolja. Az eltérés indokairól írásbeli jelentést készít a kultúráért felelős államtitkár (a továbbiakban: Államtitkár) részére. • Az ösztöndíjat 7 hónapra szóló programmal lehet megpályázni, és ösztöndíj-kategóriánként legfeljebb három alkalommal nyerhető el. • Ugyanazon személy egy évben csak egy kategóriában részesülhet ösztöndíjban. A jelen pályázaton nyertes programok megvalósítási határideje: 2011. december 1. – 2012. június 30. A Határon Túli Magyar Irodalmi Ösztöndíjak rendszere – műfaji megoszlás szerint – az alábbi ösztöndíj-kategóriákból áll: 1. altéma: Székely János ösztöndíj – költészeti és drámaírói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: legalább 2 (kettő) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 2. altéma: Gion Nándor ösztöndíj – prózaírói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: legalább 1 (egy) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 3. altéma: Schöpflin Aladár ösztöndíj – kritikai ösztöndíj a határon túli magyar kritikusok részére a 2007-től kezdődően megjelent határon túli magyar irodalmi művek értékelésére Ösztöndíjban részesülhet: évente 2 fő. Korhatár: legalább 1 (egy) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 4. altéma: Benedek Elek ösztöndíj – ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarab-írói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: nincs 5. altéma: Franyó Zoltán ösztöndíj – műfordítói ösztöndíj; műfordítások a szomszédos országok (az Osztrák Köztársaság kivételével) kortárs szépirodalmi műveiből Pályázni csak teljes mű lefordításával lehet! Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: nincs A nyertes pályázók teendői Az ösztöndíjat elnyerő pályázóknak vállalniuk kell, hogy a jelen pályázati felhívásban megjelölt határidőig egy kb. 10 flekkes (a Franyó Zoltán ösztöndíj esetében 40 flekkes!) köztes beszámolóval, az ösztöndíj lejártakor pedig – a Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíj nyerteseinek kivételével (A Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíj nyerteseinek záróbeszámolóját a teljes egészében lefordított külföldi irodalmi mű kézirata képezi!) – egy kb. 20-30 flekkes, az ösztöndíj elnyerése előtt nem publikált szépirodalmi művel, tanulmánnyal adnak számot a támogatás idején végzett munkájukról, részt vesznek egy – a NEFMI által megjelölt – nyilvános kulturális rendezvényen, hozzájárulnak a beszámolóként beadott mű vagy annak egy részletének a NEFMI által biztosított egyszeri publikálásához, továbbá az ösztöndíj ideje alatt keletkezett művek publikálásakor feltüntetik a támogató és az általa folyósított ösztöndíj nevét. Az Értékelő Bizottság tagjai: • Pécsi Györgyi (kritikus, a Bizottság elnöke), • az Erdélyi Magyar Írók Ligájának képviselője, • Balázs Attila (a vajdasági magyar irodalom képviseletében), • a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának képviselője, • a Magyar Írószövetség képviselője, • a Fiatal Írók Szövetségének képviselője, • a Szépírók Társaságának képviselője, • a József Attila Kör Irodalmi Egyesület képviselője, • Dr. Budai Katalin (NEFMI, Művészeti Főosztály), • Nagy Zsolt (NEFMI, Határon Túli Magyarok Kulturális Osztálya), • a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának képviselője. Erdély.ma 2012. szeptember 4.Irodalmi ösztöndíj határon túli alkotóknak- Irodalmi ösztöndíjprogrammal támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a határon túli magyar írókat, irodalmárokat, műfordítókat és kritikusokat. A keret 10,5 millió forint, amelyet tizenöt pályázó kaphat meg tíz hónapra szóló programmal. Az ösztöndíj célja, hogy a határon túli tehetséges magyar írókat, irodalommal foglalkozó szakembereket támogassa a pályakezdésben, illetve kedvező feltételeket teremtsen a magas színvonalú alkotótevékenységhez - áll az Emmi kultúráért felelős államtitkárságának keddi közleményében. Mint írják, pályázni öt kategóriában lehet. A Székely János-ösztöndíjra költők és drámaírók, a Gion Nándor-ösztöndíjra prózaírók, a Schöpflin Aladár-ösztöndíjra kritikusok, a Benedek Elek-ösztöndíjra ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarab-írók, a Franyó Zoltán-ösztöndíjra pedig műfordítók jelentkezhetnek. Egy pályázó legfeljebb 700 ezer forintos ösztöndíjban részesülhet, az összeget két részletben folyósítják. A pályázati anyaghoz többek között publikációs listát, valamint részletes munkatervet is be kell nyújtani. Pályázni október 4-ig lehet, a döntést várhatóan november 30-án teszik közzé, a vállalt programokat pedig 2012. december 1. és 2013. szeptember 30. között kell megvalósítani. A beérkező pályaműveket bizottság értékeli, amelynek elnöke Pécsi Györgyi kritikus, tagjai az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének és a Szépírók Társaságának képviselői - olvasható a közleményben. Budapest,MTI 2012. december 4.Tíz és fél millió a külhoni magyar íróknakTíz és fél millió forinttal támogatja 15 külhoni magyar író és irodalmár szépirodalmi, műfordítói vagy kritikai munkáját az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) Balog Zoltán miniszter döntése értelmében. A tárca felhívására 52 alkotómunka támogatására vonatkozó pályázat érkezett: Erdélyből 27, Vajdaságból 11, Felvidékről 10, Kárpátaljáról 3, Muravidékről pedig 1 – olvasható a kultúráért felelős államtitkárság közleményében, amelyet hétfőn juttattak el az MTI-hez. Balog Zoltán miniszter a szakmai bizottság javaslatára úgy döntött, hogy öt író Gion Nándor prózaírói ösztöndíjban, 3-3 fő Székely János költészeti és drámaírói, Schöpflin Aladár kritikai, valamint Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíjban, egy alkotó pedig Benedek Elek gyermekirodalmi ösztöndíjban részesül. Az 10 hónapra szóló ösztöndíj bruttó összege fejenként 700 ezer forint. A nyertes pályázatok megvalósítási határideje 2013. szeptember 30. A www.kormany.hu oldalon olvasható tájékoztatás szerint Székely János-ösztöndíjban részesül Benedek Miklós vajdasági, Muszka Sándor erdélyi és Vida Gergely felvidéki alkotó. Gion Nándor-ösztöndíjat kap Serestély Zalán, Zsidó Ferenc és Duma István András Erdélyből, valamint Veres István és Hizsnyai Zoltán a Felvidékről. A Schöpflin Aladár-ösztöndíj nyertese a kárpátaljai Hidi Tünde, az erdélyi Zsigmond Andrea és a vajdasági Novák Anikó. A Franyó Zoltán-ösztöndíjat három erdélyi műfordítónak, Szűcs Imrének, Karácsonyi Noéminek és Patkó Évának folyósítják. Benedek Elek-ösztöndíjban Zágoni Balázs erdélyi író részesül. Népújság (Marosvásárhely) 2013. február 23.Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetébenA nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit. A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is. A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában. FERENCZ ZSOLT 2013. június 28.Az űrlap aljaAdy és a szabadkőművesek románca Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett. – Ebből a könyvből botrány lesz. – Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt. – E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség? – A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit. – Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen? – A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor. – Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását! – Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított. – Hogyan állt ekkor Ady a költészettel? – Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel. Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”. Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült. – Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel? – Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt. – Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez? – Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat. – Tehát valójában megvették? – Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre. – Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót? – Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers. Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében. Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló. – Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre? – Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait. – Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért. – Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához. Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges. Magyar Hírlap/Történelemportál.hu Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban. Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/ (Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.) Reggeli Újság (Nagyvárad) 2013. szeptember 21.A tollat sohasem lehet letenniInterjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük. – Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. – Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve. – Vajon mind a két szemlélet érvényes volna? – Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne. – Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről? – Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el. – Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része. – Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen. – Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél? – Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik. – Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni? – Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk. – Jusson belőlük minél több neked a következő években is! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 31.Búcsú a Babeş–Bolyaitól (8.)Végül hosszú vita után abban egyeztünk meg, hogy a gazdasági igazgató még próbál alkudni, és ha sikerül, akkor az egyetem megveszi az épületet. Csekély alkudozás után ez meg is történt. Nekem úgy tűnt, hogy a református kar vezetői az épületért, a római katolikus kar vezetői pedig a lelkészképzés befogadásáért nagyon hálások voltak a rektor úrnak. Nem tudom, hogy Marga ezt tudatosan vagy csak ösztönösen tette, de sikerült megbontania azt az egységet, amely addig jellemezte a magyar tanárok képviselőit az önálló karok létrehozásában. Itt kell elmesélnem azt a furcsa esetet is, amely nagyon elszomorított néhány évvel később. Már nem voltam rektorhelyettes, amikor a kisebbik lányom úgy döntött, hogy megpróbálja elvégezni a református tanárképző kar egyik mesteri szakát. A felvételi két részből állt: az alapképzésen elért átlag adta a végleges jegy egyik komponensét és egy szóbeli vizsgán kapott jegy a másikat. Mivel neki az átlaga nem volt nagy, ezért csak úgy remélhette, hogy bejut az tandíjmentes helyekre, ha a szóbeli vizsgán jól szerepel. A vizsga után azt mondta, úgy érzi, nem fog bejutni annak ellenére, hogy a szóbeli vizsgán elég jól tudott, de nem jeleskedett. Az eredményhirdetésre mégis elment, amely azonban órákat késett a meghirdetett időponthoz képest. Amikor kifüggesztették az eredményt, és meglátta, hogy a tandíjmentes helyek utolsó helyén szerepel, nagyon dühös lett, hisz könnyen ki tudta számolni a kifüggesztett végeredményből, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a szóbeli vizsgán maximális osztályzatot kapott, az pedig lehetetlenség. Szóval ezért késett olyan sokáig az eredményhirdetés! – gondolta. Otthon elmesélte a dolgot, még mindig dühösen, hogy vele ne tegyenek kivételt, csak azért, mert az én lányom. És kijelentette, hogy nem foglalja el a helyet, így a soron következő (aki a tandíjasok között az első helyen volt) bejuthat ingyenes helyre. Amúgy is nagyon el volt keseredve, amikor meglátta az eredményt, sírt, hogy nincs pénze a tandíj fizetésére. Az ismerősök, rokonok közül sokan arra biztatták, hogy nyugodtan foglalja el a helyet, hisz ő nem hibás azért a dologért. De ő hajthatatlan volt, másnap bement, és a titkárnő nagy csodálkozására nem foglalta el a helyet. Erre a tettére nagyon büszke voltam, és az vagyok ma is! Illetlen viselkedés? 2000 elején Andrei Marga rektor javaslatára az egyetem meghívta az összes magyarországi egyetem rektorát egy találkozóra. A találkozó célja az egyetemek közti együttműködési szerződések megújítása, illetve megkötése azokkal, amelyekkel nem volt még ilyen szerződés. Első nap megbeszéltük az együttműködés általános kereteit, amelyek alapján megkötöttük a szerződéseket, második napra terveztük a további, konkrét lehetőségek megtárgyalását, amelyek akár egyetemenként változhatnak. Ezt az egyetem jósikafalvi (belişi) épületében szándékoztunk megtartani. Már az elképzelés is furcsa volt, hisz télen ott nincs mit csinálni, nincs mit látni, hosszú az út oda-vissza. Tulajdonképpen csak evés és ivás volt, hisz amikor a tényleges tárgyalásra került volna a sor, a rektornak fontos elintéznivalója támadt Kolozsváron, így hamarabb visszament. Hamarosan mi is visszatértünk Kolozsvárra, és vacsorával folytattuk a találkozót. Ebből számomra világos lett, hogy itt nem a valódi együttműködésre való törekvésről volt szó, hanem csak kirakatnak kellett az egész találkozó. Nagyon szépen illett a multikulturális eszme körítéséhez. Hasonló eset volt, amikor Max van der Stoel, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosa javaslatára és patronálásával Különbözőség a felsőoktatásban – Románia példája címmel rendezett szimpóziumon Andrei Marga – aki akkor még tanügyminiszter is volt – a megnyitó után hamarosan elhagyta az elnökségi pulpitust és a termet is, és csak a délutáni megbeszéléseken vett részt. Így hiányzott a délelőtti plenáris előadásokról. A rendező egyetem rektora kihagyta a konferencia legérdekesebb és legfontosabb részét. A többi plenáris előadótól kissé elütően én nem dicsértem, hanem bíráltam a szerintem szlogenszerűen használt multikulturalizmust. Amikor a plenáris ülés után elhagytuk az aulát, a mellettem elhaladó görög katolikus kar dékánja meg is jegyezte, hogy „legalább színt vittél a beszélgetésbe”. A szimpózium gyakorlati megszervezésével Horváth Istvánt bízták meg, aki akkor a szociológia kar adjunktusa volt. Én is kaptam meghívót, előadás-felkérőt (plenáris előadásra) konkrét címmel. A rendezvény közeledtével megkaptuk a programot, és csodálkozva vettem észre, hogy nem szerepelek a plenáris előadók között, csak a délutáni csevegésben. Nem kérdeztem, miért, csak jeleztem, hogy ebben az esetben nem megyek el a rendezvényre. Másnap újabb programot kaptunk, ahol már plenáris előadó voltam. Sajnos csak nagyon ritkán tudtam ilyen hatékonyan végezni a munkámat. A Max van der Stoel csapatában volt Schöpflin György is, aki később az egyetem díszdoktora lett. Kevés alkalmam volt személyesen beszélgetni vele, de arra emlékszem, hogy határozottan kijelentette, szerinte az egyetem román vezetősége soha nem fogadja el a magyar karokat. Nekem akkor még voltak illúzióim. Az 1990-es évek közepén egyszer a Korunk szerkesztőségében tartott előadást a két világháború közti magyar baloldali értelmiségről, köztük nagyapjáról, Schöpflin Aladárról. Jól emlékszem egyik mondatára, miszerint lehet, hogy akkor hiba volt baloldalinak lenni, de hogy szégyen nem volt, az biztos. Mivel csak felületesen ismertem, meglepődtem, amikor a Fidesz színeiben lett európai parlamenti képviselő. Később még találkoztunk azon az európai parlamenti meghallgatáson 2007-ben, amelyet Kónya-Hamar Sándor képviselő szervezett a romániai magyar nyelvű felsőoktatás érdekében, ahol, többek között, mindketten előadók voltunk. Négy év alatt, amíg rektorhelyettes voltam, sokféle emberrel volt alkalmam találkozni. A heves viták ellenére a személyes kapcsolatokban csak nagyon kevés román embernél tapasztaltam ellenségeskedést. Úgy éreztem, hogy elfogadják azt, jogunk van kiállni az érdekünkben, ezért nem nehezteltek ránk, csak persze nem engednek a magukéból. Andrei Marga rektornak érdekes volt a munkastílusa. Munkabírása hatalmas volt, érdeklődése szerteágazó. Amikor külföldre utazott, mindig vásárolt magának egy-két érdekes könyvet, amelynek később hasznát vette. A vezetőségi gyűlésekre többnyire kész megoldásokkal érkezett, ha volt is valakinek ellenvéleménye, nehezen tudta érvényesíteni azt. Ellenben ha valami nem érdekelte, vagy egyszerűen nem akarta megszavaztatni, akkor engedte, hogy a beszélgetés teljesen mellékvágányra menjen, sőt be is segített ebbe, a végén pedig vagy elhalasztatta vagy leszavaztatta azt. Nyolc évig volt az egyetemnek a rektori tisztség mellett elnöki tisztsége is. Amikor Marga volt az elnök, akkor az volt a fontosabb funkció, amikor pedig ismét rektor lett, akkor az elnöki funkció teljesen eljelentéktelenedett. Egyetemi felmérés A BBTE a rendszerváltozás utáni tíz évben nagyon sokat fejlődött, új karok, új szakok jelentek meg, a diákok létszáma is megtöbbszöröződött. Érdekes módon ebben az időben az egyetemek közti versengés inkább a diáklétszámra korlátozódott, csak később kezdték figyelembe venni a különféle rangsorolásokat. Ezért a BBTE, amerikai stílusban, beleszámolta a diáklétszámba mindazokat, akik doktori iskolába jártak, és azokat a tanárokat is, akik véglegesítő vagy fokozati vizsgára jelentkeztek. Ezért szoktak, akkor és ma is, negyvenezres diáklétszámról beszélni. Az egyetem nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minél nagyobb súllyal legyen jelen a mindennapokban, állandóan szerepeljen a sajtóban legalább a rektor által. Díszdoktorrá avattak szinte mindenkit, aki számított a világban: bíborost, kancellárt, királyt, pápát. De azért ne legyünk rosszmájúak, voltak közöttük egyetemi tanárok is! Amikor lehetőség adódott rá, az egyetem elhatározta, hogy „felméreti” magát az Európai Egyetemek Szövetségével (EUA). Ez 25 ezer dollárjába került a felsőoktatási intézménynek, nem számítva bele ebbe annak az öt embernek a teljes ellátását, aki szinte egy hétig Kolozsváron végezte a megfigyeléseket, szóba állt tanárokkal, diákokkal, tisztviselőkkel. Majd összeállított egy mintegy százoldalnyi jelentést az egyetem fejlődéséről, potenciáljáról, multikulturális jellegéről. A jelentés pozitív képet nyújtott az egyetemről, ez is volt a célja. Egyetlen egy dologról nem szólt ez a jelentés: hogy milyen színvonalú az oktatás. Ezt nem mérték fel! Miniszteri látogatások Rektorhelyettesi időmben, ha jól emlékszem, két magyar miniszter látogatta meg az egyetemet: Torgyán József és Magyar Bálint. Mindkettőt a szenátus termében fogadtuk, ahol elbeszélgettek a magyar tagozat képviselőivel. Ezeken a találkozókon röviden bemutattam az egyetemet, majd a minisztervendég beszélt, utána kérdések/kérések és válaszok hangzottak el. Emlékszem, hogy amikor belépett a rektori folyosóra, és meglátta a román egyetem rektorainak a falon sorakozó féldomborművét, Torgyán József megkérdezte, hogy „ennek az egyetemnek 1919 előtt nem volt rektora?” (Ma már láthatók a Ferenc József Tudományegyetem, sőt a Bolyai rektorai is.) Amikor azt mondtam a karok bemutatásánál, hogy az ortodox és görög katolikus karokon nincs magyar nyelvű oktatás, hisz nálunk nincsenek magyar ortodoxok és görög katolikusok (akkor még ezt így tudtam!), Torgyán József nevetve megjegyezte, hogy én huncutul utalok az ő vallására (ugyanis görög katolikus volt). A beszélgetés jó hangulatban folyt, a miniszter urat egészen más embernek ismertük meg, mint amilyennek a politika mutatta. Ezután érdekes előadást tartott a Báthory-líceum színültig megtelt dísztermében tanárok és egyetemisták előtt. A vezetőség román tagjai nem tartottak igényt arra, hogy találkozzanak Torgyán József miniszterrel. Amikor Magyar Bálint látogatta meg az egyetemet, Marga rektor személyesen fogadta az irodájában, igaz, ismerték egymást személyesen még abból az időből, amikor Marga is miniszter volt. Egy román miniszteri látogatásra is emlékszem, amikor Mircea Geoană akkori külügyminiszter látogatta meg az egyetemet egy rövid beszélgetésre. Gabriela Firea sertepertélt körülötte, és a miniszter adjutánsaként mutatkozott be. Magamban furcsálltam ezt a szárnysegédi pozíciót, de elfogadtam, hogy a külügy is militarizált valamilyen szinten. Támogassuk az operát! Egyszer (talán 2001 kora őszén) telefonált Simon Gábor, a kolozsvári magyar opera igazgatója, és azt mondta, biztos forrásból tudja, hogy az egyetem anyagilag támogatta a román operát, méghozzá azt is tudja, milyen összeggel. Jó lenne, ha támogatná a magyar operát is legalább egy előadás megvásárlásával. Én erről a támogatásról nem tudtam, nem tárgyaltunk róla vezetőségi gyűlésen (nem emlékszem, hogy valaha is hiányoztam volna, de azért ritkán előfordulhatott). Gondoltam, kiugratom a nyulat a bokorból. A következő gyűlésen előhoztam a dolgot, mégpedig olyan formában, hogy azt mondtam (mintha természetesen tudnék a dologról): nagyon jónak tartom, hogy az egyetem támogatja a román operát, és szeretném, ha ugyanezt tenné a magyar operával is. A rektor rögtön jóváhagyta, a többiek sem tiltakoztak. Húszmillió lejt szavaztunk meg (ez mai pénzben kétezer lej), és az egyetem ebben az összegben jegyeket vásárolt, amelyeket szétosztottunk a diákok között. Az opera kijelölt két előadást, amelyeken a jegyeket igénybe lehetett venni, két diák mehetett egy jeggyel. Az akciónak nagy sikere volt, mindkét alkalommal megtelt az opera nagyterme. Sajnos egy évre rá ezt már nem sikerült megtennünk, mert amikor ismét szóba hoztam a dolgot, a főkönyvelő tiltakozott, hogy nem tudja törvényesen elkönyvelni az adományt. Szóval közben megkereste a módját, hogy ne kelljen pénzt adnia ilyen célra. Egyszer volt Kolozsváron ingyen opera... Kása Zoltán Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből. Krónika (Kolozsvár) 2016. június 2.„Nyirő zseni volt” – A székelyek apostoláról tartott előadást Takaró MihályA székelyek apostolának, a székelyek Mikszáthjának is nevezett Nyirő Józsefről tartott előadást Takaró Mihály irodalomtörténész kedden délután a székelyudvarhelyi Tamási Áron-gimnáziumban. Az Orbán Balázs Akadémia előadás-sorozatának legújabb témája Nyirő József életpályája volt. Takaró Mihály irodalomtörténész a székelyek Mikszáthjának tartja az írót, mert szerinte amit a palócság köszönhetett Mikszáthnak – nevezetesen hogy a népcsoportot behozta a köztudatba írásai által –, azt köszönheti Nyirőnek a székelység. „A székelység mélylélektanát Tamási Áron és Wass Albert mellett Nyirő József mutatja meg” – véli az irodalomtörténész. Mint mondta, Nyirő zseni volt a maga korában, komoly író és irodalomtörténész soha nem kérdőjelezte meg munkásságát. Példaként Áprily Lajos, a nyolc nyelven beszélő és fordító Dsida Jenő, Németh László, a Nyugatban közlő Schöpflin Aladár, a Szép Szónak író Bóka László és Pomogáts Béla Nyirőről szóló kritikáit, tanulmányait hozta fel. Takaró számba vette az író életének legfontosabb momentumait és stílusjegyeit is. Amikor a második világháború idején Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, nem tartottak választásokat, konszenzusos alapon a városok küldték képviselőiket az Országgyűlésbe. Nyirőt Székelyudvarhely delegálta, tehát nem a nyilaskeresztes párt képviselője volt, ahogy ezt sokan tévesen hiszik. Népszerűségén az sem ejt csorbát, hogy egy szerelem miatt letette a reverendát. Szabad emberként halt meg, pert sem indítottak ellene, soha nem szerepelt indexen egyetlen műve sem. Dávid Anna Júlia Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 23.Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne. Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni. Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani. A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén. Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat. Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”. 1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”. Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta. Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék. Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok. Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására. Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.” 1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.” A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében. Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította. Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte. Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”. A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki. Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként. Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.” Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes. Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította. (in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk. Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
